Az idei motoros előfutárunk, és egyesületi tagunk írását adjuk közre:

Megvolt az idei is — a Bike Maraton két év után visszatért.

És így, alig fél órával azután, hogy a kétnapos motorosünnep utáni álmomból végre magamhoz tértem, máris hiányzik, máris a jövő évit várom — mert lesz jövő évi, ugye?

Pedig ez most nem amolyan lelkendezős örömmotorozás volt. Idén jutott a másik oldalból is bőven — a lélegzetelállító napsütötte alpesi tájak után bőséges alkalmunk nyílt az esőruhák alapos tesztelésére is. Volt már esős Bike Maraton, de felhőszakadásos, jégveréses még sosem. Idén az is megvolt, és bár nem ez az igazi motorosálom, a nagy élményt, a versenyzés, az együttmotorozás varázslatát ez sem ronthatta el.

Pedig az időjárás mellett bár emberi, de hasonlóan sorsszerű egyéb tényezőkkel is meg kellett küzdeni: a verseny előtti napokban, az útvonal véglegesítése után, az itinerek kinyomtatását követően hat helyen zártak le, vagy éppen nyitottak meg a versenyt érintő utakat. Három helyen szombat reggel bontották fel az aszfaltot, és volt olyan hely, ahol késő éjjel, alig két órával a mezőny érkezése előtt nyitottak meg két lezárt utcát, ami persze a feje tetejére állította az egész útvonaltervet. De sikerült mindezt megoldani, kis várakozás után a helyükre döccentek a dolgok.

De hogyan is történt mindez?

A rajtnál szikrázó napsütés várta a mezőnyt, úgy tűnt, hogy a kilométereken kívül egyedül a meleggel kell majd megküzdeni. Abból pedig akadt egy kis extra is: közvetlenül az indítás előtt jött a hír, hogy az első szakaszon három helyen is elterelték a forgalmat, úgyhogy ki kellett várni az útvonalterv módosítását. Így aztán a csapatok ha kissé megkésve is, de mindenképpen nagyon lelkesen, és ami szintén nem elhanyagolható, csodálatos időben vágtak neki a közel ezer kilométeres távnak.

A nap nagy része szinte eseménytelenül (legalábbis váratlan események nélkül) telt: álomszép alpesi tájakon, cikkcakkos utakon döntöttük egyik ívről a másikra a motort, egyik szemünkkel az utat figyelve, a másikkal a képeslapszerű panorámában gyönyörködve. Egy titkos harmadik szem persze közben az itinert és az útszéli jeleket fürkészte, hiszen egy tájékozódási versenyen mégiscsak fontos a tájékozódás is…

Az idei szabályok lehetővé, sőt, szükségessé tették a csapatmunkát, a terep felderítését, egy kis kombinálást, úgyhogy a hosszú „csapatásokat” időnként kis kupaktanácsok, útkeresési expedíciók szakították meg.

Mindezzel együtt tökéletes volt az egész a bombasztikusan kék ég alatt, a takaros osztrák falvakon és kisvárosokon keresztül, a szerpentinek kanyarjaiban a szakadékok szélén egyensúlyozva — maga az igazi, csupa nagybetűs MOTOROZÁS.

Késő délután aztán nyugaton mintha sötétedni kezdett volna az ég, de igazán nem tűnt vészesnek. Lehet, hogy lesz egy kis eső is, de nem lehet az olyan komoly…

A mezőny eleje így vágott neki a vacsora előtti utolsó etapnak. A cél Gmunden, a mesebeli városka a hegyormok gyűrűjében, az útikönyvekben is hihetetlennek tűnő gyönyörű tóval, sőt, az odavezető úton tavakkal. Talán az egész útvonal legszebb része volt ez — amiből végül nem láttunk semmit. Sem a hegyeket, sem a tavakat, a városból is legfeljebb a mindenkori következő sarokig tartó szakaszt. Gmunden előtt szakadt le az ég úgy hat óra körül, és a leszakadást kéretik szó szerint érteni. Özönvízszerű felhőszakadás jött itt némi jégesővel és viharos széllel kombinálva. Egy hosszú félórára teljesen leállt a forgalom, nemhogy motorral nem lehetett haladni, de az autók is lehúzódtak az út szélére, csak a legvakmerőbbek kockáztatták meg a haladást — lépésben.

Gmundenben egy kellemes kis fogadó várta a ronggyá ázott mezőnyt, finom vacsorával és legalább kétórás pihenővel. Az útfelbontások és az ítéletidő miatt már többórás volt itt a lemaradás az eredeti tervhez képest, a csapatok ide már sötétben érkeztek. És újabb hírek érkeztek: jó száz kilométerrel a mezőny előtt kissé átrendeződött a terep. Az itiner ugyan használható maradt volna, de a szervezők nem akartak kockáztatni: az éjszaka közepén, a szakadó esőben, nagyon rossz látási viszonyok között könnyű lett volna veszélyes, meredek földutakra tévedni, úgyhogy kicsit könnyítettek a feladaton, de persze ehhez is kellett egy kis idő.

Az elöl haladó csapatok éppen a hajnali derengés elején kezdték meg az utolsó szakaszt, maguk mögött hagyva az esőt és a hegyeket. Ezt a másfélszáz kilométert a vezetők törölték az értékelt versenytávból, a megelőző szakaszok jóval fárasztóbbak lettek a vártnál, bőven elég volt innen már „csak” motorozni. Így aztán annak már nem is volt jelentősége, hogy itt is beugrott egy friss útlezárás, ráadásul rosszul kijelölt kerülőúttal.

Bükön, a befutónál aztán már mintha nem is lettek volna a kellemetlenségek. A célba érkező motorosok talán egy kicsit fáradtabbak és sokkal ázottabbak voltak, mint az előző években, de a sisakok alól kivillanó mosoly ugyanaz volt, mint mindig: itt vagyunk, megcsináltuk — és szeretnénk, ha jövőre is célba érhetnénk!

- Macs

Köszönjük Csaba.