2008-ban léptük át először az országhatárt, nemzetközi versenyt rendeztünk, nemcsak a résztvevők, hanem a versenytáv tekintetében is.

A felkészülés nagyon nehéz volt, de végül sikerült mindent megszervezni és jöhetett a rajt. A táv különösen hosszú volt, több mint 1200 Km, így aztán rendesen széthúzódott a mezöny.

Ime egy beszámoló az egyik versenyzőtől:

Ahogy begurulok a Szallerbeck Honda-kereskedés udvarára, azonnal hatalmába kerít a 24-órás versenyek semmi mással össze nem téveszthető atmoszférája. Már gyűlnek a motorok és a motorosok szépen, ismerősöket keresünk és ismerkedünk, mustrálgatjuk egymást és a gépeket. A hangulat egy kicsit még álmoskás — alig múlt hét óra —, de kellemesen bizserget a verseny izgalma, a várakozás a nagy kalandra.
Sorban érkeznek a versenyzőtársak. Lassan már százan is vagyunk, de messze még a teljes létszám. A regisztráció gördülékenyen megy, a szervezők segítőkészek, jók a szendvicsek, finom a kávé és a hoszteszlányok is nagyon csinosak.
Nem sokkal nyolc után a csapatom is összeáll. Az eredeti hármasból csak én maradtam, társaim sajnos lemondták a részvételt, így végül a rendezőség hozta össze a versenyen induló triót. Bemutatkozunk, rövid taktikai megbeszélést tartunk: eltervezzük, hogy lehetőleg végig együtt motorozunk majd, és gyorsan átnézzük az első szakasz útvonaltervét. Krisztián és én - őshonos budapestiek - nagyjából sejtjük, merre is indulunk, Máté Szekszárdról meg erősen bízik bennünk.
A szervezők, Szallerbeck Róbert és Marjai Péter, még tartanak egy rövid útbaigazítást, emlékeztetnek rá, hogy ez nem gyorsasági verseny: a közlekedési szabályok betartása mellett is vígan lehet nyerni. Végül jó motorozást és széles utat kívánnak. Nem sokkal később, kilenckor végre el is indul a mezőny. A háromfős csapatok kétperces időközökkel indulnak — mi szerencsések vagyunk, tizenegyes rajtszámmal viszonylag korán nekivághatunk. Budapestről kijutni nem feltétlenül a motoros örömök csúcsa, a Gyorsforgalmi útnál és a Lágymányosi hídnál látott már izgalmasabb terepet is a világ. Sebaj, majd csak kijutunk valahogy…
Már az elején meglepetten tapasztalom, hogy sorra húznak el mellettünk az utánunk rajtoló csapatok, egyikükmásikuk egészen furcsa stílusban. Vagy én értelmeztem félre a verseny lényegét, vagy nekik jutott rossz versenykiírás, mert mintha kifejezetten sebességre gyúrnának a kollégák. Mi ettől persze nem gyorsítunk, ha azt mondták, szabályosan is meg lehet csinálni a távot, biztosan úgy is van, a verseny szervezői régi motorosok, tudják, mit beszélnek. Pilisszentivánnál végre magunk mögött hagyjuk a fővárosi agglomerációt, jöhet az igazi országút!
Az igazi országút — amúgy magyarosan – ráz is a GS keményen, de ki lehet bírni. Közben azon gondolkozom, milyen lehet egy keményebb motor nyergében, és a sisak alatt együttérzésem jeleként elmorzsolok egy-két sóhajtást a nem endúrós társakért. Az idő nagyszerű, hétágra süt a nap, de nincs hőség, amolyan igazi motoros idő. Az útvonal is kellemes, másodrendű utakon, a Gerecse kanyarjain vágunk át. Hamisítatlan örömmotorozás ez, ha nem lenne a verseny, szombatonként akkor is így kéne tenni.
Az első megálló egy tatabányai benzinkúton vár. A rendezők ásványvízzel, energiaitallal és pár jó szóval fogadnak. Húsz perc pihenő kötelező, jól is esik egy kis lazítás. Továbbra is nyugatnak tartunk. Sárgálló napraforgótáblák, zöld mezők, a kedves dunántúli falvakban virágos ablakok, érdeklődő tekintetek szegélyezik utunkat. Jó dolog motorosnak lenni. A következő megálló Kőszeg, aztán érintjük Szombathelyt és a nyolcason jobbra fordulva délután négy tájban már az osztrák határ felé vesszük az irányt.
Emlékeszem, nem is olyan régen milyen gombócok nőttek az ember torkában, ahogy megpillantotta a határátkelőt. Most már csak egy harmincas táblával kell számolni — és egy kis lassítás után máris a <i>szabad világ</i> útjain suhanunk tovább. Igen, suhanunk. Ha nem lenne a tucatnyi határjelzés és a felnyitott sorompó, sőt, ha csak utasként, csukott szemmel utaznánk, akkor sem lehetne eltéveszteni, hol húzódik az országokat elválasztó vonal. A rugóstagok mintegy varázsütésre megnyugszanak, az ülőgumók ellazulnak — megérkeztünk a sima utak birodalmába!
Már az útburkolat minősége is élmény, az igazi élvezkedés azonban a güssingi pihenő után következik, ahol már az Alpok kezdődnek. Mintha egy erős giccses alpesi képeslap közepébe csöppentünk volna: az ég kék, a nap szikrázik, a rétek valami leírhatatlanul üde zöldben pompáznak és sűrű fenyvesek magasodnak fölénk. De ami a legfontosabb: sehol egy egyenes. Teljesen nyilvánvaló, hogy motorosok tervezték ezeket az utakat, tökéletes íveken váltunk jobbról balra majd balról jobbra, a gumik közepe csak az átbillentésekkor ér az aszfalthoz. Talán ez a túramotorozás csúcsa — a sisakban széles mosolyra húzódik a szám, egy idő után el is zsibbad a két sarkában.
Újabb pihenő Bruck an der Murban, majd immáron alkonyi fények között vágunk neki az újabb kanyarvadászatnak. Az út továbbra is fantasztikus, de kezd sötétedni így most már minden figyelmemet a kanyaroknak szentelhetem.
A nappal utolsó fénymorzsáiban érkezünk Göstlingbe, ahol fejedelmi vacsora és kétórás kötelező pihenő vár ránk, erőt gyűjthetünk a következő etaphoz. Sokan alszanak is egy félórácskát a motorok mellett, de ez az igazi lehetőség egy kis beszélgetésre, helyzetelemzésre — nem is beszélve a lánckenésről, már aki ilyesmire szorul.
A kanyargás folytatódik, csak éppen az éjszakában. Krisztián vezeti a csapatot, az ő RTjének a leghatásosabb a lámpája a három motoré közül. Máté viszont kezd elálmosodni és kéri, hogy húzzunk bele, mert lassú tempónál elalszik. Belehúzunk. Az út továbbra is szinte tökéletes, az ésszerűen vállalható legnagyobb sebességgel motorozunk immáron kelet felé. Számomra ez az időszak a 24órás versenyek fénypontja, legyen bármennyire is sötét az éj. Álmosság helyett valami semmi máshoz nem hasonlítható eufória lesz rajtam úrrá — a következő bő százötven kilométert szinte extázisban motorozom végig.
Kottingbrunnban aztán váratlan hírek fogadnak: az útvonal részét képező egyik körforgalmat éppen felbontották, úgyhogy várni kell egy kicsit, amíg a fáradhatatlan Marjai Péter új itinert állít össze. Csúszunk egy jó órát, de nem bánjuk. Mire továbbindulunk, keleten már világosodik az ég alja, majd hamarosan bíborszínben ragyog a háttér az utat szegélyező szélturbinák mögött; lélegzetelállító napfelkeltébe motorozhatunk bele.
A hajnali program a Fertőtó körbemotorozása, majd reggel nyolckor Fertődnél ismét magyar úthibákat érnek a gumik. Innen már csak utazunk a cél felé, végig az egyesen, kanyarok és trükkös fordulók, rejtett tájékozódási pontok nélkül, egészen Komáromig. Hogy mégse legyen annyira egyhangú az út, átugrunk a szlovákiai oldalra, hogy aztán Esztergomnál visszatérjünk. A kijelölt út utolsó figyelmességként és az esetlegesen álmosodókat felrázandó még átvisz a pilisszentlászlói kanyarokon, de Szentendre után nincs mese, már csak a célt kell elérni.
Huszonhét óra motorozás és közel ezerháromszáz kilométer megtétele után jól esik ismét látni a kedves hoszteszlányok üdvözlő mosolyát, levenni a sisakot, kezet rázni a társakkal, felsóhajtani: Megcsináltuk! De alig huppanunk le az ebédlőasztalhoz, máris hiányzik a verseny. Mennénk tovább, mennénk újra. Bármennyire is fáradtak vagyunk, máris a jövő évi futamot várjuk. A versenyt, ahol nem az eredmény számít, csak a közös motorozás élménye, a távolság és önmagunk legyőzése. Köszönet érte, hogy megtehetjük — találkozunk 2009 nyarán!

-mcsaba